Dear visitors,


Kedves Látogató!

Ez egy erotikus elfenekeléssel foglalkozó blog. Ha ezt kerested, jó helyen jársz. Ha csak véletlenül keveredtél ide, akkor szabadon dönthetsz, hogy bóklászol még itt egy kicsit, vagy pánikszerűen elmenekülsz.

Ne tétovázz, ha van valami mondanivalód! Szólj hozzá! Küldd el saját művedet! Mutasd meg magad!

Fogadd el ezt a blogot olyannak, amilyen. Egy izgalmas, intellektuális, érzéki és erotikus játék tere, ahol a valóság és a fantázia határán táncolunk.

Van kedved táncolni?


* * *

Dear visitors,

This is a blog dealing with erotic spanking. If you are interested in this topic, it is good place for you. If you are here by mistake, you can freely choose to stay here or run away in panic.

Do not hesitate if you have something to say! Feel free to send your messages! Send us your own stories! Show yourself!

Receive this blog for what it is. An exciting, intellectual, sensual and erotical playing field where we can dance in the border of reality and fantasy.

Will you enjoy this dance?


(wassmarok@gmail.com)

2010. augusztus 2., hétfő

Dirty Spanking, 2. kötet 5. fejezet

Másnap komppal elmentek a Szabadság-szoborhoz, megcsoidálták az Empire State Buildinget, és keresztbe-kasul bebarangolták a várost. Nm hagyták ki a Central Parkot és a New York Zoo-t sem, megtekintették a Madison Square Gardent és az ENSZ Központi Székházát is. Elmentek a Világkereskedelmi Központ egykori ikertornyi helyére is. Emily egész úton Edith mellett ült, s csak úgy szívta magába annak szavait.






A lányok persze remélték, hogy ellátogatnak egy elfenekelő klubba is, ahol láthatnak valami érdekességet is. El is képzelték, hogy milyen is lehet ez.



De hát nem mindig teljesülnek az ember vágyai.

Este félénken felvetette, hogy be kell néznie "szüleihez", hátha kell segíteni valamiben. Edithnek kicsit gyanús volt a dolog, ezért kifaggatta Emilyt, hogy miről is van szó. Végül a lány megtört, és elmesélte a büntetést, igaz, az ő szerepét kicsit finomította. Nem mondta el például, hogy hol is matatott. Edith végülis belegyezett, hogy felderítsék, hogy pontosan mi is zajlik

Elmentek a May család szobája elé, illően bekopogtak, de csak nyöszörgés hallatszott ki. Szerencsére Emilynél még nála maradt a tartalák ajtónyitó kártya, amit elfelejtett visszaadni a "szüleinek". Benyitott, és csak Bobot találta ott a szokásos helyén, a csőhöz bilincselve!

– Nem innának egy jéghideg kólát? – kérdezte udvariasan Bob, a falon lógva. – Jól esik az ebben a nagy melegben.

– Köszönjük, nem kérünk – hárította el a javaslatot Emily. – De úgy látom, Robert bácsinak változatlanul kilóg az orrából és a füléből néhány szőrszál. Ne tüntessem el azt?

– Csak azt ne! – hörögte Bob, és másodszor is elájult.

– Ezzel meg mi lett? – kérdezte csodálkozva Edith?

– Mit tudom én? Lehet, hogy a légkondit nem bírja? Furcsa lehet az egy szabad levegőhöz szokott embernek.

– Valamit kell tenni. A szálloda orvosát nem hívhatjuk, mert aligha tudnánk értelmes magyarázatot adni arra, hogy miért lóg itt a falon egy alul meztelen ember. Azt sem tudnánk megmagyarázni, hogy mitől vannak mély, nadrágszíjcsapástól származó csíkok a fenekén. Aligha hinné el, hogy csak jóéjszakát kívánni néztünk be.

– Szerinted, ha a fütyijét húzogatnánk, attól magához térne?

– Mit veszthetünk? Próbáljuk meg!

A két nő nekiveselkedett a feladatnak.

Sikerrel.

Bob éledezni kezdett.

– Azt csinálnak a farkammal, amit akarnak, de könyörgöm, az orrszőrzetemet ne bántsák!

– Csak hogy magához tért! Már aggódtunk, hogy valami nagyobb baja van.

– Köszönöm, jól vagyok. De, kérem, vegyenek már ki valami italt a hűtőszekrény aljából!

– Mit akar ez a jóember folyton a hűtőszekrénnyel? Emily, te érted ezt?

– Áh, semmi különös. Bizonyára egy érdekes népi mondóka, amit a tengeri olajkutató telepen mondogatnak az ottani munkások minden évben, Szent Vitus napján.

– Ha csak úgy nem... – hagyta rá Edith – ... és mondja csak, Bob, merre van most a felesége?

– A feleségem....hát ő bizony Archibald Immanuel Baxternél, az inasnál. Ha gondolják, elmehetnek hozzá. A 666 számú szobát kérte. Olyan gyorsan megtek el, hogy a szoba tartalékkulcsát véletlenül itt felejtették. Ha gondolják, vigyék magukkal. Jól jöhet az még.

Jól is jött.

A két nő elviharzott a megadott szobáig. Megáltak egy ideig az ajtónál, ahonnan ostorcsapkodás és diszkrét nyöszörgés hallatszott ki.

Nincs mese. Itt bizony azonnal cselekedni kell!

Kinyitották a tartalékkulccsal az ajtót, és berontottak a szobába.

A földbe gyökerezett a lábuk.

Helen valami mennyezetről lelógó alkalmatosságon térdelt, teljesen meztelenül, a kötél pedig a csuklójára tekeredve.

Mögötte egy csuklyás alak állt egy hajlékony bőr korbáccsal, és teljes erővel püfölte Earnest StClaire derék házvezetőnőjét.



– Bánd meg a vétkeidet! – harsogta ez az inkvizítorszerűség.

– Én bűnöm! Én bűnöm! Én igen nagy bűnöm! – nyöszörgött Helen May, miközben sorra csattantak a korbácsütések a meztelen hátán.

– Azt hiszem, semmi értelme sincs, hogy itt lábatlankodjunk – mondta Emily. Mi itt csak zavarnánk. Te is így gondolod ....Edith...néni? – mondta Emily, aki nagyon kereste a mondat végére illő megszólítást

– Persze, menjünk is el. Nekünk itt semmi keresnivalónk nincs.

A szobába érve Emily ránézett Edith G. Bonkra, az Üdvhadsereg vezérkari tisztjére, és a lehető legkedvesebb, behízelgő hangon kérlelni kezdte:

– Nekem olyan nehezemre esik azt mondani, hogy Edith. Pláne azt, hogy Edith néni. Legalább egymás között nem mondhatnám azt, hogy...

– Mit, kis csillagom?

– Hát azt, ami a valóság... Tévednék, ha azt gondolom, hogy te vagy az én oly sokat keresett, oly nagyon várt édesanyám?

Edith magához húzta a kicsi lányt.

– Nem tévedsz, drága, édes, pici tündérkém. Én vagyok a te édeanyád, és te az én gyönyörűségem, drága virágszálam, édes, aranyos pici gyermekem.

A két nő összeborult. Hosszan zokogtam egymás vállán.

– Anyu, anyu, drága anyu!

– Pici, édes kislányom, drága Millikém!

– Ugye nem válunk el többet?

– Ezt a Dirty Spanking projektet, amire vállalkoztunk, még be kell fejeznünk. Úgy ahogy azt elterveztük. De attól kezdve mi már örökké egymásé maradunk: anya és lánya.

Na, hát, ilyen örömben telt az este.




Jakubowsky a következő napokat múzeumok látogatásra szánta, többek között a Guggeheim Múzeum, a The Metropolitan Museum of Art, American Museum of Natural History volt a kiválasztott célpont. Vendéglátójuk rendkívül műveltnek, s egyben szórakoztatónak  bizonyult. Végigkalauzolta a The New York City Police Museumon és a Museum of the City of New York-on is. Bementek mindenhova, ahova csak kedvük tartotta, vásároltak egy csomó felesleges dolgot.

A társaság boldogan járta be a város, és élvezte vendéglátójuk számos figyelmességét. Helen és Bob ugyan egy kicsit meggyötörtnek tűnt, de ők sem húzták ki magukat a városnézés alól.

A napok gyorsan teltek. Sok-sok fotót készítettek, s rengeteg élményt gyűjtöttek. Mindenki nagyon-nagyon boldognak, felszabadultnak érezte magát. A két lány földöntúli örömét pedig talán nem is kell külön ecsetelni.


A New-York-i búcsúestén a két leányzó meghatott hangon köszönetet mondott a szíves fogadtatásárt, amely – mint ahogy mondták – egy életre emlékükbe vésődött. Olyan ez számukra, mintha egy mese kellős közepébe csöppentek volna. Úgy érzik, mintha egy nagyszakállú varázsló egy virágos zöld mező közepére repítette volna őket, s a közösségük férfitagjai ott fenn az égen, szikrázó csillagokon ülve énekelnék megható dalaikat.

Kellő udvariassággal kérlelték házigazdájukat, Jakubowskit, hogy egy rögtönzött kis amatőr előadással hadd viszonozzák azt a sok-sok kedvességet, melyben részesítették őket. Miután az belegyezett, a lányok, valamint Laura Stoneheart sietve távoztak átöltözni és sminkelni magukat. Laura Stoneheart rutinos, jó balettáncos volt. Ő tanította be az elmúlt napokban a két lányt egy kis táncprodukcióra.

Szerencsére egy minden kényelemmel felszeretelt luxusszállodában laktak, így aztán nem csoda, hogy volt annak egy kis kibérelhető színházterme, ahol vetített képes hátár előtt előadhatták a produkciójukat. A férfiakat, Bob Mayt, a szorgos olajkutatót, Baxtert, a világ legjobb lakáját, az időközben a felesége elé érkező Joseph Stonehearth-ot, s mindenekelőtt Theophil Jakubowskit felültették a csillagokra, Earnie StClaire pedig a színpadi Holdon foglalt helyet.

Emily, Florence és a Laura balettcipőben, tüllruhában, hercegnői koronával a fejükön jelentek meg, Earnie pedig a maga szép, szívből fakadó, tiszta hangján elkezdte éneklelni a Twinkle, Twinkle Little Star című dalt (amit persze senki se tévesszen össze a Hull a pelyhes fehér hóval...- hiszen az teljesen más szöveg!)



A két lány és Laura Stoneheart elbűvölőek voltak. Kecsesek voltak a mozdulataik, és minden porcikájuk sugárzott az örömtől és a boldogságtól. A varázslat valóban megtörtént. Most ott a szimpadon már nem Earnest StClaire úr szobalányai voltak, hanem mosolygó, aranyos kis tündérkék. Laura pedig valósággal hozzájuk fiatalodott. Nem egy konszolidált, középosztálybeli nő volt, hanem egy kecses, elragadó hercegnő.

A csoport valamennyi tagja tisztában volt vele, hogy még sok tennivaló vár rájuk az amerikai útjuk során. Lesz idő, amikor a fájdalom könnnyei csurognak majd végig finom kis arcukon - de most nem ennek, hanem az öröm és meghatódottság szivárványosan csillogó könnyeinek volt itt az ideje.

Sose' gondolták volna, hogy ennyi meghatóan szép élmény vár rájuk - mindenekelőtt Theophil Jakubowskinak és Earnest StClaire-nek köszönghetően!

Twinkle, twinkle, little star .... Csillogó, hunyorgó kis csillag - zengett még sokáig a dal a lelkükben.


(folyt. köv.)