-- © Minden jog fenntartva! --
A JFK-n az angliai tisztes viktoriánus ház lakóit egy elég szép kis delegáció fogadta. Jakubowsky elnök mellett ott volt a kuratórium képviseletében a mindig elegáns, üde és udvarias és rendkívül szorgalmas Edith G. Bonk, az Üdvhadsereg ezredese, a nagy nézettségnek örvendő tévé show-k gyakori szereplője, valamint a délceg tartású, dús hajú, uralkodói kinézetű Laura Stoneheart.
Előző kötetünk szorgos olvasói bizonyára emlékeznek rá, hogy Florence Priscilla Prettyface valójában Laura Stoneheart lánya. Laura leánykori neve Prettyface volt, és ezen a néven szülte meg jó két évtizeddel ezelőtt Florence-et. Akkori partnere egy távol-keleti frontszolgálatról visszaérkezett tizedes volt. Laura akkor még nagyon fiatal volt, és tetszett neki a sokat tapasztalt, érett férfi. Álomszép lány volt: nemes vonású arca, karcsú, hajlékony teste mindenkit elbűvölt.
Többször megpróbálkoztak az együttéléssel. Laurának tetszett a férfi gyakori szerelmi követelőzése, bár egy-két romantikus gesztust azért jó néven vett volna. A barátja viszont hibájául rótta fel, hogy néha vonakodott teljesíteni olyan kívánságokat, melyet állítólag a saigoni vöröslámpás negyed leánykái a világ legtermészetesebb módján megtettek. De a férfi nem csupán a szerelmi téren követelte meg a fullextrás szolgáltatásokat, hanem minden földi gyönyörben: féktelen evésben, ivásban, szivarozásban és kártyázásban.
Ahogy csökkent a kapcsolat újdonsága, Laurának úgy ment az agyára ez a – szerinte – testi dolgokban kéjenc, szellemi tekintetben pedig elég nehézkes ember. Többször gondolt a szakításra, de nehezen szánta el rá magát. A végső lökést az adta meg, hogy a férfi a születésnapja alkalmából azt kérte tőle, hogy hadd borítsa be a nő meztelen testét csokoládémasszával. Ez még tetszett is volna Laurának, de amikor a barátja abszolút komoly hangon azt követelte tőle, hogy csokimázasan álljon ki az utcára, hogy ha az egyik járókelőnek erre támadna gusztusa, akkor ott helyben egy kis kóstolót kaphasson, teljesen kiakadt.
Agyát elborította a vér, és kijelentette, hogy a barátja – akit történetesen George-nak hívtak – egy komplett örült, akit diliházba kéne csukni. Hogy képzeli, hogy terhesen – bár a pocakján ez még alig látszik – ilyen baromságokban hajlandó részt venni! Az egyébként szűkszavú George erre csak annyit jegyzett meg, hogy csodálkozik, hogy Laura még egy ilyen aprócska figyelmességet sem képes megtenni az ő kedvéért, különösen a születésnapja alkalmából. Hozzátette még, hogy este van, úgyhogy ilyenkor nem is annyira szemet szúró egy delicatesse lány az utcán.
Laura toporzékolni kezdett a méregtől, mire George ártatlan arccal megkérdezte, hogy jobban tetszene-e, ha apró mogyoró és pisztáciadarabokat szórna a barátnője testét borító csokimázba. Laura erre már tényleg nem tudott mit mondani. Úgy döntött, hogy inkább leányfejjel szüli meg a gyermekét, mintsem hogy ehhez a hígagyú nyugalmazott káplárhoz kösse az életét. Úgy bevágta az ajtót, hogy zengett a ház, és nagy dühösen elviharzott. Soha sem találkozott később George-dzsal, aki ennek következtében a lányukat, Florencet sem ismerhette meg.
Telt-múlt az idő, s Laura hozzáment Joseph Stonehearthoz, a Zéró Tolerancia egyesületet elnökéhez. Joe befogadta ugyan Florence-szel együtt, de a lány a nevelőapja nevét sohasem vette fel. A további fejleményeket a könyvünk olvasói már oda-vissza fújják. Vagyis azt, hogy Sir Frederic StClaire és Laura Stoneheart hosszas egyeztetését követően az a megállapodás született, hogy az American Association of Strict Spankers védőszárnyai alá veszi a Zéró Tolerancia egyesületet, Joe Stoneheartot beválasztja kuratórium tagnak, cserébe viszont Joe elengedi nevelt lányát, Florence-t Angliába jó modort tanulni az ifjabb Earnest StClaire úr szigorúan viktoriánus szellemiségű házába. És most eljött a várva várt pillanat, hogy újra találkozzanak a New York-i J. F. Kennendy repülőtér várótermében.
– Florence! Drága pici kis Florence-em! – rikkantott Laura, amint meglátta az érkezők között lányát.
– Anyuuuuuuuuuuuuuuuuuu! Drága anyu! – visított fel az örömtől Florence, amikor megpillantotta a rég nem látott anyját a várakozók között, és a nyakába borult.
Hatalmas puszik csattantak. A két nő kitörölt néhány könnycseppet a szeme sarkából. Amit az érzelmek kissé lecsendesedtek, Theophil Jakubowski teljesítette a vendéglátói kötelességét, és sorba bemutatta egymásnak a résztvevőket.
A másik lány, Emily, a bemutatásnál már May házaspár gyermekeként szerepelt, mint ahogy azt előzetesen megbeszélték. Emily és Florence láthatóan jól kijöttek egymással, olyanok voltak, mint két testvér (szó se róla, kicsit hasonlítottak is egymásra), ezért Laura kötelességének érezte, hogy külön is köszönetet mondjon Bobnak és Helen-nek, hogy gondoskodásuk és szeretetük kiterjed Florence-re is. A házaspár udvariasan elhárította a dicséretet, ám ezzel, legalábbis lelki síkon még nem ért véget a történet.
Robert szeme ugyanis megakadt a szeme Laurán. A szorgos olajkutató munkás alapvetően hűséges ember volt, de most, – bármennyire is igyekezett ez ellen küzdeni – képtelen volt a tekintetét elvonni a végtelenül csinos, határozott fellépésű Lauráról. Magával ragadta a nő lágy, macskás járása, hajlékonysága, büszke tartása, dús haja, villogó tekintete és persze a diszkrét dekoltázsa is, mely finoman látatni engedte Laura messze földön híres kebleit. Amíg csak álltak, még csak-csak le tudta gyűrni magában Bob az érzéseit, de amikor elindultak, és látta e vérforraló, őrületbe kergető hölgy ringatózó csípőjét A mindenkor oly higgadt Bob kezdte elveszíteni uralmát az érzései felett. A helyzet akkor vált drámaivá, amikor Laura véletlenül leejtett valamit, és azon nyomban le is hajolt érte. Popsija lágy ívben domborodott, vörös, testhez simuló, kifejezetten szép szabású, csinos ruhája pedig még inkább kiemelte Laura kemény, szabályosan gömbölyödő, és megfelelő méretű idomait.
Florence közben még gyorsan megvette az újságárus standnál a Yankee Spankee legújabb számát, mivel látta, hogy annak a címlapján a az ő kedves meghívójuk, az AASS elnöke látható, amint Superman ültözékben épp egy bánatos szemű szőkeséget fenekel el. "Boldog asszony!" - sóhajtott fel magában Florence nem kis írigységgel. Kicsit soknak találta ugyan azt a tíz fontot, amit az újságért kellett leperkálnia, de vigasztalta annak a tudata, hogy ennek a hősnek, enek az igazi szupermernnek a képe mindig vele lehet.
Így jutottak el a taxiállomáshoz. Helen, aki tévedhetetlen női ösztönével azonnal észrevette, hogy férjének merre kószálnak a gondolatai, úgy intézte, hogy Laura másik taxiba szálljon, mint ők. Ezzel a pillanatnyi veszély elhárult! Hiába, no, még a legtökéletesebb párkapcsolatban – márpedig Helen és Bob házasságát mindenki ilyennek tartotta – is lehetnek válságos pillanatok!
Bár igyekezett másfelé hessegetni a gondolatait, a taxiban Bob másra sem tudott gondolni, mint Laura csábosan gömbölyödő fenekére. Szinte eltűnt a szeme előtt a táj, nem látta az utcákat, épületeket, embereket. Egyre csak Laurát látta lelki szemeivel, annak hajlékony testét, és sugárzó csáberejét. S bár nem akarta, érezte, a férfiteste egyre duzzad. Zavartan ölébe fektette a dzsekijét, és azt spekulálta ki, hogy valaki dögunalmas újság tüzetes átolvasásával köti le a figyelmét, hátha elmúlik közben az erekciója.
– Nincs valami olvasnivalód, kislányom? – fordult Emily-hez, aki az előzetes konspirációs megállapodás szerint az amerikai tartózkodásuk alatt a May család lányaként szerepel.
– Nekem nincs, de azt láttam, hogy Florence megvette a „Yankee Spankee” legújabb számát. Szívesen elkérem, ha megérkezünk – ajánlkozott Emily.
Na, ennyi kellett csak Bobnak! Lelki szemei előtt az jelent meg mintha ő maga lenne benn a újságban, amint Laurát fenekeli. Az érzés még erősebbé vált, a pénisze még tovább keményedett. Egyre nehezebben lehetett mindezt titokban tartani a taxi hátsó ülésén, ahol egyik oldalán imádott hitvese, Helen, másik oldalon a frissen magukhoz fogadott, üde, bájos leányzó, Emily Snow-White ült. Az ölébe terített dzseki egyre inkább púposodott. Bob egyre jobban, izgett-mozgott, míg végül nem bírta tovább, diszkréten átnyúlt balra, ahol az imádott felesége ült, Maga sem tudta, miként vette a bátorságot, de megragadta az ő ízig-vérig tisztességes Helenkéje kezét, és a dzsekije alá húzta.
– Ocsmány disznó! Ilyet ne csinálj – sziszegte Helen a szemtelen férjének.
– Jaj… – mondta Bob – és reszkető jobb kezével átnyúlt finoman, de határozottan megragadta Emily finom kezecskéjét.
– Bob bácsi! Nagyon szépen kérem, ne tegyen ilyet! – suttogta szemérmesen Emily.
– Te aljas, szégyentelen pedofil! Hogy képzeled ezt?! – sistergett Helen.
A sokat tapasztalt taxisofőr kissé megigazította a visszapillantó tükröt, de egyébiránt úgy csinált, mintha az égvilágon semmit sem vett volna észre.
– De hát…én csak…– hebegett Bob, aki ugyan bátran helytállt az Északi tenger minden viharában, de megszeppent nyuszinak bizonyult a felesége szidalmai hallatán.
– Nem szép dolog, ilyet tenni, Bob bácsi – jegyezte meg illedelmesen Emily.
– Mi az, hogy nem szép?! Olyan büntetést kap ezért, hogy arról kódul! Csak érjünk a szállodába!
A szép, szolid és ártatlan Emily Snow-White először módfelett meglepődött azon, hogy egy számára ismeretlen ember titkos férfitestét kell megérintenie. De aztán arra gondolt, hogy nem árt ezt gyakorolnia. Ki tudja, egyszer még az ő titkos imádottja, Earnest StClaire kéri majd tőle ugyanezt! Nem állhat akkor majd tanácstalanul! Mit gondolna akkor róla ez az imádnivaló ember?! Ezért aztán összeszedte minden bátorságát, vett egy mély lélegzetet, és a dzseki alatt tenyerét hozzányomta az Északi Jeges Tenger rettenthetetlen hősének falloszához.
A két nő keze (egyiknek a jobb, másiknak a bal) már ott volt a derék olajkutató munkás dzsekije alatt, s érezték, hogy az mennyire hatalmassá növekedett, és keménnyé vált. Emily ujjának hegye közben megérintette Helen ujjbegyét, és ettől valami megmagyarázhatatlan jó érzés öntötte el.
– Büntetést? Jajj… – nyögött fel a Bob, aki nem is olyan rég még azon ábrándozott, hogy ő maga miként fog elfenekelni egy nőt.
– Megérdemled. Vagy nem? – mondta Helen, és azzal egy hatalmas pofont csördített le a férjének.
Emily egy picit gondolkozott, hogy mit is tegyen, hisz végül is Bob most mint az ő apja szerepel, de végül is úgy döntött, hogy ő sem maradhat ki az események fő sodrából. Minek mindenféle felesleges aggodalmaskodással elkomplikálni az életet?! Ugyan!
Puff! Egy irgalmatlan nagy fülest kevert le Robertnek.
– Ne törődjön semmivel! Maga csak hajtson! – utasította Helen a taxisofőrt.
– Igenis asszonyom – mondta a derék sofőr – nem láttam és nem hallottam semmit!
– Helyes! – mondta Helen, és egyik oldalról tenyerébe fektette a férje péniszét, és az ujjaival átkulcsolta a bájos és ártatlan Emily ujjacskáit. A hét tenyér harapófogószerűen zárult a derék olajkutató férj péniszén. Bob ezt először nagyon élvezte, de amint erősödött a szorítás, egyre fájdalmasabbnak találta.
– Jajj! – nyögött fel, mikor már nem bírta tovább – Nagyon fáj!
– Akkor gondolkoztál volna, amikor Laura fenekét bámultad a reptéren!
– Nem tehetek róla! – mentegetőzött Bob!
– Nem? Majd kiesett a szemed? Vén kujon!
– Ne haragudj!
– Méghogy ne haragudjak? Mit műveltél az előbb a taxiban?!!!
– Belátom, az sem volt szép. Bocsáss meg!
– Méghogy megbocsátás? Nincs az a szigorú büntetés, amit ne érdemelnél meg!
Ennek demonstrálásra két nő újabb pofonokat osztott ki Bobnak, de közben tovább folytatták a dákója egyre hevesebb rángatását a dzseki alatt.
– Megálljak, asszonyom? – kérdezte udvariasan a taxisofőr. Van itt egy kis liget. Ha esetleg valamelyik fához kívánná kötözni a kedves férjét, akkor ennél jobbat keresve sem találhatnánk.
– Sietnünk kell. Várnak ránk. – hárította el a javaslatot Helen.
– Persze, megértem, – mondta a vezető. – esetleg ajánlhatok Önöknek egy jó kis szexshopot, ahol kitűnő minőségű nádpálcát, paskolót, sőt ha úgy tartja kedvük, még ostort is lehet kapni. Nem nagy kitérő. A szállodában aztán használhatnák kedvükre.
– Nagyon figyelmes, köszönöm. Talán majd legközelebb.
– Látom, nagyon sietnek. Nem is szeretném feltartani Önöket, de lenne még egy utolsó ajánlatom. Van egy kitűnő minőségű bilincsem.
– Kerékbilincsre gondol?
– Vicces kedvében méltóztatik lenni, asszonyom! Természetesen rendes bilincsem van, olyan, amit minden rendőr megírigyelhetne. A múltkor valamelyik kuncsaftom felejtette a kocsiban. Ő ugyan már nem keresi!
Időközben a taxi bekanyarodott a hotel elé.
– Megérkeztünk. Érdekli a bilincs vagy sem?
– Rendben van, megvesszük. Bob, drágám, kifizetnéd?
– Igenis, szívem! – mondta Bob.
– Szeretlek – mondta Helen, és eghy mosolyt küldött a férjének.
– Én is – édelgett a nejével Bob.
– Menyivel tartozunk? Fordult a sofőrhöz.
– Ugyan hagyja! A számlát az AASS-nek fogom benyújtani, s ők fogják kiegyenlíteni. Olyan összeg szerepel majd azon, amelyben benne lesz a bilincs is. Jakubowski úr igazi úriember. Soha nem marad adósom. – mondta a sofőr, s udvariasan segített kipakolni az utasai csomagjait.
4. fejezet: Boldog napok New Yorkban
-- © Minden jog fenntartva! --
Egy előkelő, hiper-szuper szállodában szálltak meg. Jakubowsky, Edith G. Bonk és Laura Stoneheart hagyta, hogy a messziről jött vendégek kipakoljanak, kifújják magukat. Tisztában voltak azzal, hogy a több, mint 10 órás repülőút alaposan megviseli a látogatóit, ezért az időeltolódásból adódó fáradtságot sem könnyű leküzdeniük.
Mindenki megkapta a kulcsait. Jakubowsky felhívta a figyelmet, hogy szigorú dress-code van a szállodában, vagyis a szabályzat szerint csakis elegáns ruhában szabad a folyosóra lépniük, az étterembe pedig be se engednének gyűrött, kopootas öltözékben.
A May házaspár és Emily felmentek a lakosztályukba. Helen szigorú arccal állította maga elé férjét, Bobot.
– Ide figyelj, te gyalázatos! Mit műveltél?
– Mindent nagyon bánok.
– Mindezt egy fiatal lány előtt. Kisül miattad a szemem a szégyentől.
Elővette a kistáskájából a bilincset. Bobot a falnak háttal állította, ráparancsolt, hogy emelje fel a két karját, és azzal a magasban levő csőhöz bilincselte. Most derült csakl ki, menyire jó üzletet csináltak a taxisoförrel.
– Idefigyelj te szemét tróger! Leszoktatlak arról, hogy idegen nők fenekét nézegessed!
– Igenis, drágám! Ígérem, soha többet nem nézem idegen nők popsiját.
– El is várom! Emily, volnál kedves egy hideg kólát elővenni a hűtőszekrényből?!
– Szívesen, Helen néni – mondta Emily készségesen – csak az a baj, hogy már levettem a szoknyámat. Piros bugyi van rajtam.
– Áh, ne is törődj vele, drágám! Kedves férjem épp most igérte meg, hogy sose bámulja illetlenül más nők popsiját.
– Ja, az mindjárt más – mondta Emily és előrehajolt, hogy elővegyen egy üveg italt. A hűtőszekrény lámpái felragyogtak. Bob pupillája is kitágult.
Robert, a derék és hűséges férj, mélyet sóhajtott.
– Remélem, nem leselkedtél!
– Jaj – nyöszörgött a férfi.
– Csak nem mereszgetted rá a mocskos szemedet ? Bob! Bob! Sose tanulsz illemet!
S azzal a férjét megfordította, úgy, hogy az még továbbra is a csőhöz volt bilincselve, és tisztára nevelő célzattal letépte a gatyáját, és a nadrágszíjjal elkezdte csépelni a drágalátos férje fenekét. Amikor belefáradt, visszafordította őt, háttal a falhoz.
Bob deréktól lefelé meztelenül lógott lefelé. Lábujja épp csak elérte a padlót. Feneke sajgott a sok-sok nadrágszíjcsapástól. Összeszorította a száját, és némán tűrte a szenvedéseit.
– Na mi van, te nyavalyás féreg?! Még mindig Laura fenekére gondosz?
– Soha! Soha Igérem, soha!
– Hazudsz, nyavalyás!
Azzal lehúzta a cipőjét, és a lábujjaival csiklandozni kezdte a férje himvesszőjét. Közben Emily is körbenézett, és felfedezett néhány hosszúszárú rózsát a vázában.Széjjel húzta Robert bácsi lábát, és a virágszállal a férfi combjának belső felét kezdte el cirógatni.
Bob tehetetlenül lógott a bilincsen, de farka élénken reagált az ingerekre.
Emilynek mindig is nagy érzéke volt a szépséghez.
Elgondolkodva nézte Robert bácsi intim részeit, és nagyon nem tetszett neki a férfi kócos, bozontos, rendetlen fanszőrzete. Némi töprengés után megszólalt:
– Bob bácsi, nekem nincs tapasztalatom a férfiak tekintetében, de azt tudom, hogy a lányok nagyon gondosak szokták csinosítgatni magukat lenn is. Azt gondolom, Robert bácsinak is hasonlóképpen kellene eljárnia. Az ápoltság és az esztétikus megjelenés a férfiaknál is nagyon fontos. Meg teszik engedni, hogy segítsek?
Meg sem várta a választ, és elővette a kis csipeszét, és egyenként kezdte el kitépkedni a szőrszálakat. Bob hörgött részben a fájdalomtól, részben a szokatlan, lealázó, de mégis izgalmas élmény következtében.
– Ne tessék kényeskedni, Robert bácsi, egy picit valóban fáj, de meg tetszik látni, utána sokkal elegánsabbnak tetszik majd lenni. Helen néni ezt nagyon fogja majd értékelni.
Helen, a derék feleség egy idő után abbahagyta a lábával férje fütyijének csiklandozását. „Búcsúzóul” még egy erőteljest belerúgott, de kizárólag csak azért, hogy emlékezetesebbé tegye az együttlétet.
– Hű, de megszomjaztam – mondta. Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját és előrehajolva ő is kivett egy üdítőt. Helen asszonyosan telt feneke kihívóan domborodott elő. – Emily! Most te következel, szólt oda a lánynak.
Robert rosszat sejtett.
– Remélem, nem tetszett titkon leselkedni! Ez még családon belül sem illik.
– Kegyelem – nyöszörgött Bob – igérem, nem csinálok ilyet többet.
– Robert bácsi, kérem, Helen néni már százszor megmondta, hogy nem illik meresztgetni a kandi szemeit. Ne tessék haragudni, de most nekem kell arra emlékeztetni Bob bácsit, hogy sose késő illemet tanulni.
Azzal lecsatolta Robertet a csőről, térdre kényszerítetett, majd a kezét a lábához bilincselte. Bob majdnem orra bukott így. Emily pedig kézbe fogta a derékszíjat, és hatalmasakat húzott a férfi fenekére. Ütötte, vágta, amíg csak bírta.
Amint befejezte a püfölést, nyugodt hangon megjegyezte:
– Ne tessék haragudni, Robert bácsi, de úgy látom, hogy az Ön hátsója is nagyon bozontos. Sőt – engedelmet a szóért – az ülepéből kis szőrszálak lógnak ki. Ez nagyon csúnya! Ne tessék haragudni, de ez így nem maradhat tovább. Tetszik tudni, én sohasem végzek félmunkát! Az ápoltság mindennek az alapja. Az elegancia mindenek előtt! Ez a jelszavam.
Azzal nekiállt, és azt is tépkedni kezdte. Bob azt hitte, ott pusztul el a fájdalomtól és a megaláztatottságtól.
Amint ezzel végeztek, Bob felállt. Emily ránézett az elgyötört férfira, vizsgálta, vizsgálta, majd komoly hangon megjegyezte:
– Baj van. Sajnos Robert bácsinak a füléből és az orrából is szőrszálak állnak ki.
Robert szó nélkül összecsuklott. Mindent azért már ő sem bírt ki.
Az AASS elnöke igazán gáláns vendéglátónak bizonyult. Napközben elkalauzolta a városban a vendégeit.
Lehet, hogy úőgy foglalta a szállodát, hogy már első este megcsodálhassák a New York-i éjszakát, az örökké nyüzsgő Times Squaret és a Broadwayt. Este egy csodás, gyertyafényes vacsorán látta vendégül . Mindenkihez volt egy jó szava. Szellemes volt, előzékeny, igazi gavallér. Edit és Laura is mosolyogva sürgött-forgott a vendégek körül.
Jakubowsky részletesen elmagyarázta, hogy mi lesz majd a teendője, ha megérkeznek Floridába. Akkor és a későbbi napokban különösen sok időt szentelt a két lányra, Emilyre, és Florence-re, akiknek majd úgy kell megjelenniük, mint Violet legkedvesebb barátnői. Hogy ezt jobban előkészítsék, Violetnek bemutatkozó sms-eket küldtek, majd fotókat, végül fel is hívták őt a mobilján. A lányok nagyon élvezték, hogy az új barátnőkre találtak. Ahogy telt az idő, egyre inkább konkretizálódott a tennivalójuk, annak minden részletével egyetemben. Amikor már minden pontosan megértettek, tudtak, begyakroltak, akkor eldöntötték hogy másnap elindulnak Miami felé, hogy beváltsák azt a részletesen kidolgozott tervüket, melynek eredménye egy hatalmas elfenekelés lesz, olyan, ami méltán számíthat a nemzetközi elfenekelő szövetség, az IASS pályázatán is az első helyre. Arra, amelyre a szervezete tagjai olya annyira áhítoztak!
Emily és Edith G. Bonk szeme is egyre gyakrabban találkozott össze, hol rövidebb, hol hosszabb időre. A két nő lelkébe belevillant egy megmagyarázhatatlan sejtelem. Olyan volt, mint amikor egy távolban elengedett postagalamb tévedhetetlen biztonsággal megérzi, hogy merrefelé kell repülnie, és amikor találkoznak, tudják, hogy egymásra találtak.
– Azt javasolom, Emily, hogy költözzél hozzám. Szüleid már rég nem látták egymást. Biztosan nagyon örülnek, hogy újra édes kettesben lehetnek – invitálta Edith kedvesen a lányt.
– Bizonyára – mondta Emily, mivel esze ágában sem volt elmondani a teljes valóságot Edithnek.
Örömmel tett eleget a meghívásnak. Átcipelte a holmiját a számára oly szimpatikus nőhöz. Soha korábban nem látta őt, a létezéséről sem tudott, de most valahogy nagyon közel érezte magához.
Ez az érzés tovább erősödött, amikor felfedezték, hogy a bal vállukon pontosan ugyanolyan anyajegy van. Edith éles szemével azt is észrevette, hogy Emily a legkevésbé sem hasonlít Helenhez vagy Bobhoz.
Nem hagyta nyugodni egy gondolat. Elkezdett játszadozni Emily útlevelével. Pörgette, forgatta, lapozgatta, majd kicsit a Rómeó és Júliára emlékeztető hangsúllyal szavalni kezdett:
– Oh, Emily Snow-White! Miért vagy te Snow-White? Miért nem vagy May?
– Sose voltam May. Én csak a mostani AASS projekt kapcsán teszek úgy, mintha a May család gyereke lennék. Én is, és Helen néni is ugyanabban a házban szolgálunk, az ifjabb StClaire úr ízig-vérig viktoriánus szellemiségű kastélyában.
– Valójában ki vagy?
– Hosszú történet. Lényege, hogy elhagyott csecsemőként Madame Tussaud viaszmúzeumában találtak rám a londoni Baker Street-en, egy tükröt a kezében tartó gonosz mostoha viaszszobra mellett. Szerencsére örökbe fogadott egy derék ember, a messze földön híres English Dwarf Theather tulajdonosa és nagytehetségű művészeti vezetője, aki a hét törpéből álló az amatőr társulatával keresztbe-kasul turnézott az Egyesült Királyságban. Csak amikor csődbe kerültek, akkor szegődtem el Earnest StClaire úr házába.
– Drága, drága, drága kis árva!
– Jó, rendben van, ne túlozzuk el! Jogilag valóban árva vagyok. Viszont van egy képességem. Tévedhetetlen biztonsággal megérzem, hogy kihez van karmikusan közöm.
– Karmikusan? Ezt hogy érted?
– Megérzem, hogy kivel vagyok más számára láthatatlan ezüstfonállal összekapcsolva.
– Ez nagyon misztikusan hangzik. Idáig kinél érezted az ezüstszálat?
– Tudom, hogy ragyogó és elszakíthatatlan ezüstfonál köt össze Florence-szel. Ilyen fonál nem létezne akkor, ha csupán annyi lenne a kapcsolat köztünk, hogy mindketten ugyanabban a házban szolgálunk szobalányként. Érzem, hogy láthatatlan ezüstszál köt össze Earnesttel. Ez több, és más, mint amit megértő gazda és szorgos alkalmazott között lehet. És végül érzem, hogy ilyen ezüstszál köt össze veled is, Edith. Minden idegsejtemmel érzem, tudom, hogy ez több és más, mint ami egy vendéglátó és egy vendégül látott között valaha is kialakulhat. Ez az ezüst szál születésem óta megvan, és csak a halálom pillanatában szakad el, vagy talán még akkor sem.
– Jajj, Istenem, ez olyan megható – borult a máskor oly komoly, látszólag érzelemmentes Edith G. Bonk Emily nyakába. A két nő boldogan ölelgette egymást. Potyogtak a könnyeik, és úgy érezték, hogy életük legszebb pillanatához érkeztek.
– Van még ezüstszálad valakihez, akit még nem ismersz? – kérdezte Edith Emilyt.
– Úgy gondolom, kettő még biztosan – válaszolta Emily komolyan.
